Különleges előfizetési akció Együtt a magyar röplabda utánpótlásáért - a volley magazin és ön! (Részletek az Előfizetés c. rovatban) Ne szalasszuk el a rendkívüli lehetőséget! Iskolák, iskolai DSE-k, magánszemélyek, egyesületek, röplabdával szimpatizálók, játékosok, szurkolók, edzők, testnevelők, szakvezetők! Rajtunk a sor! |
|---|
A közeljövő továbbra is a röplabda Kis gyerek kora óta röplabdázik, testnevelés- gyógytestnevelés szakpáron nemsokára végez a Testnevelési Egyetemen, életét meghatározza a tanulás és a sport. Ezek mellett azonban igazi mai fiatal, szeret szórakozni, szeret csinosan, de nem kirívóan öltözködni, nem bánja, ha megfordulnak utána a férfiak! Jelenlegi egyesületében meghatározó játékos, nemrég lépett először pályára a magyar válogatott tagjaként világbajnoki selejtező mérkőzésen. Takács Zsófiával beszélgettünk. Kezdjük ott, hogy – sajnos – csak az első mérkőzésen tudtam jelen lenni Lendván, így hallomásból tudom, hogy a harmadik, szlovénok elleni mérkőzésen léptél pályára. Ez nyilván más, mint a jegyzőkönyvben szerepelni. A meccs után pedig jött az „avatás.” Erről szeretnénk egy kicsit többet tudni. Hogy történt, mi történt, mikor történt, számítottál-e rá? Természetesen, igen, gondoltam, ha pályára lépek, valamit kitalálnak majd a lányok az avatásomra. Valójában folyamatosan emlékeztettek rá, hiszen minden nap elmondták, hogy no, majd így avatjuk Zsófit, meg úgy! Ha akartam volna, sem tudtam volna megfeledkezni róla. Szerencsére becseréltek, s az utolsó meccs után, amikor visszaértünk a szállodába, megtörtént a „szertartás.” Ehhez tudni kell, hogy ahol laktunk, amolyan termál hotel volt. Gabesz és Anita voltak a fő szervezők, s mondták, hogy na, akkor most vegyek fel egy köpenyt, a fejemre pedig tegyek egy hajvédőt. Ez egy vékony műanyag sapka-féle, amit a zuhanyozáskor többen is használnak. Ebben az öltözékben kellett visszamennem a megbeszélésre. Mondtam, ez semmi, ezt simán megcsinálom. Igen ám, de akkor jött a meglepetés! Le kellett mennem az étterembe, ahol nagyon sokan voltak, és a többiek által nekem írt verset fel kellett olvasnom (örök emlék lesz, s be is fogom kereteztetni), majd egy olyan szendvicset kellett megennem, aminek a közepére egy tábla csoki volt téve. Hát, ez nem is olyan rossz kombináció… Így igaz. Az ötlet onnan származik, hogy aznap vacsorára semmiféle szénhidrátot nem ettem, gondolták, pótolni kell! Nemcsak aznap, hanem egyáltalán nem szoktam vacsira ilyen dolgokat enni! És mindezek tetejébe, még egy grátisz feladatot is meg kellett csinálnom. Lehet tudni, mi volt az? No jó, elmondom. Elkértem az egyik bírónak a telefonszámát, de úgy, hogy még mindig az „avató jelmezben” voltam. Tetszett neked, azért kérted el? Nem nekem tetszett, másnak, de ez titok!
Maradjunk a válogatottságnál! Amióta ismerlek, azt tapasztaltam, hogy vagy kirobbanó formában játszva szétcsaptad az ellenfelet vagy – talán elég pontos a kifejezés – hullámzó teljesítményt nyújtottál. Akár egy játszmán belül is. Ha ezt a két tényt összeadom, s mellé teszem, hogy ha az adott ember nem mutat hónapokon át csúcsformát, akkor nem feltétlenül gondol a címeres mezre. Ennélfogva számodra meglepetés volt a meghívás vagy számítottál rá? Igazság szerint nem zártam ki a lehetőséget, mert az előzmények visszanyúlnak még tavalyra. Az Eb-selejtezőre már dolgoztam együtt a válogatott kerettel, de a végén itthon maradtam. Novemberben, a B-válogatott edzőtáborában pedig jelezte Ludvig Zsolt, hogy továbbra is számít rám. A másik oldal, hogy mikor jön egy sorozat, persze, hogy többet gondol az ember a válogatottságra, mint máskor! Ezzel együtt is nagyon örültem annak ténynek, hogy most egyből az utazókertnek lettem a tagja; ez, őszintén szólva, meglepetés is volt számomra. A kérdés elejére még nem válaszoltam, mármint hogy hullámzóan játszanék. Ezt nagy hibámnak éreztem és ezért is mindenáron arra törekedtem, hogy ezen változtassak. Persze, mindenkinek vannak rossz meccsei, nekem is voltak, de úgy érzem, ebben sokat javultam, mióta a BSE-ben játszom. Az nyilván nem a te dolgod, hogy a tétmeccsen pályára lépsz-e vagy nem. Azért izgat az a benned feszülő érzelmi állapot, hogy mondjuk egy 6-7 pontos előnynél, mikor azt látod, hogy helyed lenne a pályán, mégsem a jön a csere. Ráadásul balkezes ütő vagy! Hogyan kezeled ezt az állapotot? Igazából már az is óriási eredmény, hogy kint lehettem. Hogy játszottam is, az már „hab a tortán” – de ez nem az én érdemem: a csapat teljesített addig úgy, hogy bizonyítási lehetőséget kaptam egy adott pillanatban. Az pedig nyilvánvaló, hogy miért ott és akkor, azt valóban nem az én dolgom eldönteni! És itt van egy fontos dolog, amit mindenképpen ki kell emelnem. A kezdőből senki sem éreztette a cserékkel, hogy ők kevesebbek lennének! Végig teljes értékű csapattagnak érzetem magam, attól függetlenül, hogy alig játszottam! Az első meccsen, az osztrákok ellen, voltak olyan pillanatok, hogy úgy éreztem, pályára léphetek. De a másodikon, a bosnyákok ellen, hiába nyertünk 3:0-ra, annyira kiegyensúlyozott volt a játék, hogy erre nem is gondoltam. És, ha már lelkiállapotról kérdezel, az is igaz, hogy minden meccsen a bemelegítéstől kezdve úgy készültem, bármikor sor kerülhet a játékomra. A krém az egészben pedig az, hogy éppen az utolsó meccsen, amikor Dégi Barbit becserélték, Pethő Anitának azt súgtam, Úristen, csak ne most kerüljek sorra, annyira kiélezett volt a helyzet. De abban a pillanatban szólt Lufi, hogy készüljek! Hát, így volt… Ugorjunk egy nagyot, s hadd kérdezzelek a múltról, az előzményekről! Mikor, hol és hogyan kezdtél röplabdázni, tekintve azt is, hogy a családi háttered nem feltétlenül erre motivált. Legelőször – apukám nyomdokain – atletizálni kezdtem, majd kosaraztam is. A röplabda az RSE nevű csapatban (a Római parton voltak az edzések), Czah Éva néni edzővel, 11 évesen lépett az életembe. Akkor ötödikes voltam, s egy évre rá Benkóné Kőrös Marika néni hívott át a Vasasba, hogy egy ügyes balkezes kislánynak ott a helye. Először Schadek Kati néninél játszottam másfél évet, és elég gyorsan felkerültem Ratimorszky Karcsi bácsihoz a felnőtt csapatba. Ekkor 14 éves voltam. Gyakorlatilag innen kezdve végigjártam minden korosztályt úgy, hogy közben a felnőttek között edződtem… … És nagyon sokszor szólt a szurkolók rigmusa, „Üssed Zsófi, üssed!” Szerettek, számítottak rád. De kérdés, hogy miért ütő lettél, holott balkezesként, magas játékosként feladó is lehettél volna? Ez jó meglátás, mert az RSE-ben valóban feladóként kezdtem gyakorolni… Nem is tudom… Ez úgy jött. De érdekes a dolog, mert mostanában elég sokat feladó iskolázom is, s volt már olyan bajnoki meccs, hogy mikor hátraforogtam, Csillát lecserélte az edzőnk, s én adtam fel. (Nyári Sándor edző és Gudmann Csilla, BSE-FCSM – a szerk.) Ennek örülök, mert jó tudni, hogy nemcsak ütőposzton számíthat rám Sanyi bácsi. Talán kicsit gonosz a kérdés, de nem arra vagyok kíváncsi, miért jöttél el a Vasasból. Inkább az érdekelne, menyi ideig tartott a döntés avagy éppen ellenkezőleg: egyik pillanatról a másikra született, milyen volt a lelkiállapotod a döntés előtt és után, nem utolsó sorban, hogy érzed magad a BSE-ben, most már több, mint két éve? Jól érzem magam. De az fontos, hogy nem volt ismeretlen a társaság. A Vasasnál töltöttem a „gyerekkoromat” – lehúztam összesen hat évet – és egyre jobban éreztem, kell egy környezetváltozás. Kellenek az új emberek, az új környezet, új edző, új motivációk. Úgy éreztem, kellett, hogy újra kezdjek. Persze, hazudnék, ha letagadnám, több játéklehetőségre is vágytam! Végtére extraligás csapat tagja vagyok! De éppen, mert ezt éreztem, erősödött a gondolat, hogy ettől többet akarok! Az is igaz, kaptam ajánlatokat, de az iskola befejezéséig mindenképpen Budapesten akartam maradni! A folyamat kezdetét nem lehet egy konkrét napra megnevezni. Több tényező, amelyek más és más időkben jöttek elő, fokozatosan alakították ki bennem a változtatás igényét. Azt hiszem, ebben az is ott van, hogy csitriből lassan-lassan felnőtt lettem.
Sokan ismernek játékosként, mosolygós, csinos leányzóként, láttak már örülni, elkeseredni. Azt viszont kevesen tudják ki is az a Takács Zsófi? Milyen ember vagy „civilben?” Bulizós, amolyan „csapjunk a lecsóba!” típus vagy inkább megfontolt, zárkózott, afféle magadnak való? Hát, ez jó kérdés! Azt hiszem, nem különbözöm a magam korabeli lányoktól. Azzal a megszorítással, hogy a sport meghatároz dolgokat és korlátokat szab az akaratomnak. Nagyon jó szülői hátterem van, kis koromtól a sport, az ebből eredő tartás volt a meghatározó. Ez alapvető tulajdonságokat is meghatároz. Maximalista vagyok, legyen az egy házi dolgozat vagy egy ünnep, bármi! – nem szeretek trehány munkát végezni! Van olyan is, amikor magamat emésztő pillanataim vannak. Sokszor éppen akkor hibáztatom magam, amikor nem kellene! De hidd el, gyerekként tudok örülni minden apró sikernek! Mindez nagyon komolynak tűnik. Hol fér el ebben a sport napilapunk által nemrég szervezett legcsinosabb sportoló szépségverseny? Szó, ami szó, rendkívül vonzó teremtés vagy (nyugodtan vedd bóknak!), helyed volt a mezőnyben! Az melyik Takács Zsófi volt? Ugyanaz, akivel eddig beszéltél. A Vasasnál dolgozott egy újságíró, s az ő baráti köréből származott a verseny ötlete. Ő mondta, miért ne lehetne a mezőnyben röplabdás is. Szólt nekem, én igent mondtam, habár igaz, váratlanul ért. De megtisztelőnek tartottam és úgy véltem ennyivel népszerűsíthetem a röplabdát. Figyelted a szavazás állását? Izgultál, hogy hányadik helyen végzel majd? Is-is. Igazából anyuék figyelték, de én is vettem újságot, kivagdostam a képeket. Ugyanakkor zavarban is voltam, mert amikor a TF-n sorra jöttek ismerősök, ismeretlenek, gratuláltak, mondták, jól nézel ki, azt nemigen tudtam elrakni magamban. Voltak szituk, amikor belepirultam a megjegyzésekbe! Nem vagyok magamutogató, a mindenáron a középpontban lenni akaró ember! Viszont van egy pont, ahol ezt nem tudod kivédeni. Magad mondtad, lassan „Zsófi néni leszek.” – biztosan a tanítást értetted alatta. Ott magadat kell adnod, hiszen a gyerekek megérzik a szerepjátszást. Volt-e már abban részed, hogy húsz-harminc kisiskolással állsz szemben? Igen! Már a harmadik hetemet töltöm a Dózsa György úti ének-zenei általános iskolában, s az előző szemeszterben tanítottam Szentendrén is három hetet, lévén a vidéki tanítás is kötelező elvárás. Mi vonzott a TF-re? Igazából édesapám. Amióta az eszemet tudom, a sportpálya mellett nőttem fel, folyamatosan láttam édesapámat, ahogyan a gyerekekkel foglalkozik. Igazi példaképem, s nemigen gondoltam másra, mikor a pályaválasztásra került sor. A felvételi lapon is csak a TF-et jelöltem meg! Ha azt veszem, hogy három éves koromban raktak először sílécet a lábamra, az egész életem a sportról szól. Volt egy másik oldal is, amit a Toldy Ferenc Gimnázium adott. Ez a humán tárgyak szeretete. Jártam iskolai színjátszó körbe, részt vettem szavaló versenyeken, s úgy érzem, ha a sport kevésbé lett volna erős motiváció, ezen a vonalon is megtaláltam volna magamat!
Jövőre megszerzed a tanári diplomát, kiváló szakmád lesz, s mint mondod, a gyógy- testnevelés az elsődleges, ami mellett nehezen képzelhető el az élsport a maga napi két-, néha három edzésével, a hétvégi meccsekkel, az edzőtáborokkal. Nincs terved külföldön is kipróbálni magad? Nem akarsz profi játékos lenni? Zsófi néni leszel valamelyik iskolában? Áááá, nem, nem! Ezt nem mondtam egy szóval sem! Nem tettem fel egy lapra mindent, és igyekszem a civil lehetőségeimet, jövőmet is kiépíteni. A tudás nem vész el, s ha a mostani párkapcsolatomat is nézem (a kedvesem vízilabdázó), akkor esetleg az olasz, a görög bajnokságban szeretnék elsősorban szerencsét próbálni! Itt kapcsolódik, hogy nagyon-nagyon örülök a válogatottnak, mert így a nemzetközi porondon is látható vagyok, ami nyilván esélynövelő tényező egy külföldi klubválasztásnál. Attól pedig nem félek, ha néhány éves külföldi játék után visszatérek, nem találok majd munkát. Zsófi! Sok minden kimaradt, s ennek számtalan oka van, lehet. Mit írnál még bele az interjúba? Hát, nehezet kérdezel. Azt mindenképpen, hogy nagyon jó együtt játszani azokkal, akiket még korábbról ismerek: Kovács Timivel nemcsak az ifi válogatottban voltunk társak, de a Vasasnál is. Földesi Nórival pedig együtt járok a TF-re, ezen kívül ő is csapattársam volt az ifi válogatottban. Szombathelyi Szandi pedig az egyik legjobb barátnőm lett, már tervezzük, hogy nyáron a homokon is megmérettetjük magunkat! Ezek erős kötődések, de sokat köszönhetek a többieknek is, mert adott esetben a legváratlanabb módon tudnak segíteni – idősebbek, fiatalabbak egyaránt. És van még egy dolog, hmmm… nem akarom, hogy olyan Oscar-díjas legyen, amit mondok, de nagyon köszönöm a szüleimnek, edzőimnek, hogy eljutottam a válogatottságig. Nagyon büszke vagyok rá, hogy a címeres mezben játszhattam, játszhatok! Oszvald György Megjegyzés: a 2009/2010-es szezonban Zsófi ismét a Vasasban játszik, sőt társai csapatkapitánya. Az interjú első közlésben a volley - röplabda magazin 2009/1. számában jeleent meg. |
|---|
Nyári Sándor 60 éves - 1. rész
Rodics Dániel írása
Született: 1947. március 6., Szolnok Játékosként: Budapesti Honvéd (1965–1967), Kecskeméti Volán (1967–1969), Csepel SC (1969–1973), Szolnoki Vegyiművek (1973–1978, játékosedző), DÉLÉP SC-Szeged (1978–1980, játékosedző) Edzőként: Szeged (DÉLÉP SC, Papiron-Szeged, Medikémia-Szeged néven, 1978–2004), magyar férfi válogatott (1996–2001) Sikerei játékosként: 1x bajnok (1970), 2x bajnoki-2. (1971, 1972), 3x Magyar Kupa győztes (1970, 1971, 1972) Sikerei edzőként: 2x bajnok (1995, 1996), 4x bajnoki-2. (1992, 1993, 1997, 1999), 4x bajnoki-3. (1986, 1994, 2000, 2001), Magyar Kupa győztes (1993, 1995, 1996, 2001), Magyar Kupa-2. (1990, 1992, 1997, 1998, 1999, 2000), Magyar Kupa-3. (1994), az év edzője (1996), a magyar férfi válogatottat az Európa-bajnoki döntő tizenkét-csapatos mezőnyébe juttatta.
„Minden jó röplabdás egy futballkapusra hasonlít” Nyári Sándor gyerekkorában azt gondolta, hogy ő már egy kész futballista Március hatodikán ünnepli hatvanadik születésnapját Nyári Sándor, a magyar férfi röplabda-válogatott korábbi szövetségi kapitánya, a Szeged bajnokcsapatának egykori edzője. A volley – röplabda magazin szerkesztősége egy háromrészes életút-interjúval kíván boldog születésnapot, jó egészséget, és további hosszú, boldog életet a szakembernek! – Kezdjük ott, ahol egyébként is kezdődött: 1947. március hatodika…
– A születésemre nem emlékszem pontosan, de lassacskán hatvan éve lesz, az biztos! Pedagógus családból származom – édesapám testnevelő tanár volt –, nem éltünk túlságosan komoly anyagi körülmények között. Az első, amire emlékszem, hogy a hetedik születésnapom reggelén édesapám a hűvös szobában – ahol a kandalló helyett vaskályhával meg fával fűtöttünk – hét darab Sport szelettel ébresztett. Akkoriban éppen egy forint volt egy Sport szelet. Nagyon örültem neki, mindig is szerettem az édességet! Azért különösen szép emlék ez, mert az édesapámmal függ össze, aki a példaképem volt, és a nevelőedzőm.
– Gyermekkorában milyen viszonya volt a sporttal? – Nagyon szerettem a sportot világ életemben! Pici gyerekkoromban Szepesi Györgyöt hallgattam a rádióban, hiszen mindenem a futball volt. Az ezerkilencszázötvennégyes világbajnoki döntőt Sárospatakon hallgattam egy sporttáborban, amikor elbukott a magyar válogatott, felnőttek és gyerekek együtt sírtak. Én azért sírtam, mert ők sírnak, és csodálkoztam rajta. Később persze megértettem, hogy mekkorát veszítettünk tulajdonképpen. Egy kicsit előreszaladok az időben, mert ehhez kapcsolódik egy nagyon kedves történet. Hatalmas öröm számomra, hogy voltam Bernben, a férfi röplabda-válogatott szövetségi kapitányaként. A lebontásra váró Wankdorf stadion szomszédságában álló gyönyörű sportcsarnokban játszottunk a svájci válogatottal. Én be akartam menni a stadionba, ami azonban drótkerítéssel le volt zárva. Kerestem egy lukat, bejutottam, a legfelső sorba leültem.
Másfél órával voltunk a meccs előtt, a fiúk az öltözőben készülődtek, volt harminc percem. Összekulcsoltam a kezemet, mintha imádkoznék – pedig nem vagyok bigott vallásos ember –, néztem a gyepszőnyeget, és odaképzeltem magam elé azokat a fényképeken látott jeleneteket, az ömlő esőben kettő nullra vezető, majd letört arccal, lógó orral az eredményhirdetésre ballagó magyarokat. Rögtön láttam a szurkolókat magam körül, a boldog németeket, és a kesergő magyarokat. Csodálatos volt! A fotón Demeter György edzővel Az első rész folytatása, majd a második rész a volley - röplabda magazin 2007/1. illetve 2007/2. számában olvasható. (Az érdeklődők figyelmébe: www.volley.hu oldalon az Előfizetés rovatot ajánljuk!) |