Aki a fotózásnak köszönheti sportkarrierjét
A bohém röplabdás
A tűző napon félmeztelenre vetkőzve fotózta a strandröplabda versenyeket Szolnokon, Siófokon. Véletlenül futottunk össze a minap: az egyik laborban vízilabdás és atlétikai fényképeit rendezgette. Együtt említik Féner Tamás, Korniss Péter, Hemző Károly, Almási László fotóművészekkel. Farkas József fotoriporter. Ennyi áll szerényen a névjegykártyáján. Holott, nemrég az Ezüst Gerely sportművészeti verseny fotós kategóriájának zsűrijében – a valóságnak inkább megfelelően – fotóművészként szerepelt.
- Ha jól sejtem, legalább három szerelem van az életében: a röplabda, a fotózás és a felesége.
- Igen, ez így igaz.
- Beszéljünk egy kicsit mindegyikről! Melyik volt előbb, hol és mennyire fedik át egymást az életében? Segítsége vagy inkább akadálya volt-e egyik a másiknak vagy békésen megfértek a lelkében?
- A röplabdával kezdődött; gimnazista koromban kerültem be a Vasas első csapatába, 1955-ben, egy Magyar Népköztársasági Kupa selejtező mérkőzésen. Egy évvel utána, 1956-ban meg is nyertük a kupát. Ez volt egyik legnagyobb klubszintű röplabdás sikerem is egyben.
- A tény, hogy gimnazistaként első osztályú játékos legyen, feltételez egy előéletet. Hogyan, mikor és miért választotta a röplabdát?
- A házunkban lakott egy nálam néhány évvel idősebb fiú, aki a Vasasban röplabdázott. Én, aki elég hosszú gyerek voltam a 188 centiméteremmel, alkalmasnak néztem ki a röplabdára. Becsalogatott a csapathoz, s előbb az ifiben, majd nemsokára a kettőben és a nagyok között találtam magam. Végül is 1953-ban kezdtem el játszani.
- Hol „jön képbe” a fotózás?
- Mikor leérettségiztem, éreztem, hogy nem a röplabda lesz a kenyérkereső foglalkozásom. Őszintén meg kell mondanom, már akkor sem tartozott a kiemelten támogatott sportágak közé! Régi álmomat váltottam valóra azzal, hogy 1958-ban felvettek a FÉNYSZÖV-be, ahol két évig tanultam. 1960-ban lettem szakmunkás. Igazság szerint a film, az operatőr munkája vonzott gyerekkoromtól, de sajnos, ezt a szakmát - sok mindennek köszönhetően - nem sikerült elsajátítanom.
- A fény-árnyék művészetének is volt valami alapja? Szomszédok, jó barát vagy valami más?
- A háború után, a nyolcadik kerületben, ahol laktunk, jó barátom volt egy akkor híres festő unokája. A családi házukban berendeztek egy fotólabort. Labort?! Ugyan! Lényegében egy fotókeret volt, amibe beraktuk a 6x9-es negatívot. Még az exponálás sem úgy történt, ahogy ma. Egyszerűen felkapcsoltuk a villanyt, s számoltuk a másodperceket. No, ilyet használtam aztán én is otthon. A spájzban csináltam a képeket… Óriási csoda volt, ahogy előjött a kép!
- Ha a röplabdában a válogatottság a csúcs, a kamerás berkekben a fotóművész rang elérése lehet ugyanez…
- Sok más mellett ehhez is kell egy csipetnyi szerencse. Még megvan otthon apámnak egy 6x9-es boxgépe, amivel fényképezgetett engem, s én is azzal kezdtem kattintgatni. A nagyanyámtól később kaptam egy Exakta Varex márkájú fényképezőgépet, ami csodának számított. Kezdő riporter voltam a FÉNYSZÖV-nél, s a Képes Sportnál külsőztem, mikor 1968-ban már megnyertem az Ezüst Gerelyt. 1969-ben kerültem státusba ugyan itt, s e rangos sportművészeti díj ismételt elnyerése után 1972-ben a müncheni olimpián, szerencsémre, egy atlétikai képsort fotóztam. Ezzel a következő World Press Photo-n, ami a világ sajtófotó pályázata, bronzérmet nyertem. Ennek kapcsán felvettek a Fotóművész Szövetségbe. Azóta több díjat is nyertem a képeimmel. Az egész pályafutásomra jellemző a következő történet. A Képes Sporthoz úgy kerültem, hogy azt mondták a Vasasban, menjek el esztergályosnak a gyárba, mert akkor tudnak sportállást biztosítani. Én meg azt mondtam, nem azért vagyok fotós, hogy esztergályosnak álljak! Kitaláltuk hát, fotósorozatot készítek az egyesület különböző sporteseményeiről, s ezeket kitesszük az Eötvös utcai székházban a vitrinbe. Ezért kaptam némi pénzt. Ezekre figyelt fel Almási Laci, aki akkor a Képes Sportnál dolgozott. Ami röplabdában nem sikerült, azt elértem a fotózásban.
- No, itt álljunk meg egy pillanatra! Ez az állítás vagy túlzott szerénység vagy ellentmondás. Hiszen tagja volt az 1963-ban Európa-bajnoki ezüstérmet szerzett válogatottnak; ez a következő évi tokiói olimpiát jelentette.
- Nem, nem! Az olimpiára nem jutottam ki! Én ugyan nem tudom a magyarázatát, csak sejtéseim vannak. Akkortájt a Vasasból csak Prouza Ottó és én voltunk válogatottak. Mindenki más a Honvédból és az Újpestből került ki. Ez azzal is együtt járt, hogy ellentétek feszültek a vezetők között. Az olimpia előtt megsérültem, elég hosszú ideig tartott a felépülésem. Annak ellenére, hogy azt megelőzően jól játszottam, nem kerültem be a keretbe. Még csak tartaléknak sem… És ha nem voltál az olimpiai keret tagja, később már nem is lehetett benevezni. Nem állítom, hogy boldog voltam! Főleg úgy, hogy elmondták, volt a csapatban olyan játékos, aki a melegítőt sem vette le az olimpia ideje alatt. De a fotózás kárpótolt; eljutottam Atlantától Sidney-ig, Argentínától Mexikón át Kubáig, és még sok más nagyon szép helyre. Világbajnokságokra, olimpiákra.
- Okozott-e valaha is feszültséget a sport és a művészet akár a pályán, akár a magánéletében?
- Ha a 62-es párizsi mérkőzéseket veszem alapul, a tizennyolc játékosból a tizedik helyen álltam a rangsorban. Válogatott voltam, így igaz, de inkább a kiegészítő emberek közé soroltam magam. Rá egy évre, az Eb-ezüst után nagy fogadalmakat tettem, amiben a két legjobb barátom, Jánosi Feri, meg a már elhunyt Molnár Pista nagyon is támogatott. De Eléggé bohém voltam, s mikor egy-egy gyengébb produkció után az edzőm, Prohászka Laci, megkérdezte, röplabdás vagy fotós akarsz lenni, én – ugyan viccből, de – azt feleltem neki: inkább fotós.
- Mikor fejeződött be az aktív röplabdás pályafutása?
- ’68-ban, az Újpestben. Még átmentem három évre hozzájuk. Megszületett a fiam, s mit tagadjam, többet tudtak volna segíteni, hogy megfelelő lakáshoz jussak. De, Hál’ Istennek, ez „nem jött össze” – lehet, egy panelban zokognék azóta is. Így meg a padlást ki tudtuk bővíteni, s egy szép kertes házban lakom.
- Nem beszéltünk még a harmadik szerelemről…
- Hát, az egy jó történet, s kicsit kapcsolódik a kihagyott tokiói olimpiához. 1962-ben találkoztunk, s ha akkor még játszom néhány évet, talán másként alakul minden.
- Miért? Hogyan viszonyult a sporthoz?
- Műszaki rajzoló volt az Iparművészeti vállalatnál. Egyszer oda mentem fotózni, s ott ismertem meg. Biztos voltak a pálya környékén is nagyon csinos röplabdás lányok, de valahogy soha nem udvaroltam ebben a körben. A Vasasnak nem volt akkoriban párhuzamos női csapata, máshol meg talán én nem tetszettem. De jól van ez így! Tavaly ünnepeltük a negyven éves házassági évfordulónkat.
- Térjünk kicsit vissza a röplabdához! Kimaradása az olimpiai csapatból, az Újpesthez igazolás miatti vasas-barátságok fellazulása csalódottá tette, vagy elfogadta, hogy ez együtt jár az eseményekkel?
- Nincs bennem nosztalgia. Nem voltam és nem is vagyok csalódott. Az biztos, hogy nem esett jól egyik sem. Szegény gyerekként, a „nyolckerből” Tokióba eljutni, hát, az egy hatalmas álom volt! Akkor! Nemrég rendeztek a Vasasban egy jubileumi megemlékezést, ahová meghívtak, és sok szeretettel vettek körül. Itt volt az Amerikába szakadt Trausch Gyuri, egykori játékostársam, sőt Prohászka Lacival is – már nyolcvan körül jár – kellemes perceket töltöttem együtt.
Oszvald György